2013. augusztus 1., csütörtök

Kilencedik fejezet

Meghoztam a következő fejezetet is, szintén kicsit előbb, mert nem tudom, hogy mostanában mennyire lesz időm, és elfelejteni meg nem szeretném. Remélem, hogy tetszeni fog, és nem tartjátok nagyon unalmasnak. Köszönöm szépen azoknak, akik még mindig kitartanak a blogom, a történetem és persze mellettem is, és továbbra is olvasnak. És azoknak is, akik véleményt írnak, bár sajnos kevesen vagytok. Ha valaki elolvassa és mondana véleményt azt nagyon megköszönném. :) Jó olvasást!
P.S. A következő fejezetben kiderül Dilen titka. :)

Kilencedik fejezet
– Föld hívja June-t, hahó! - integetett előtte Sarah.
– Tessék? Figyeltem! - nézett rá a másik.
– Na persze... Akkor mit mondtam? - kérdezte ismét.
– Őőő... elfelejtettem! - mosolygott zavarában.
– Mi bajod van? Már hetek óta ilyen vagy!
– Milyen? - ivott bele a kávéjába, amit az imént vett az egyik automatából.
– Olyan, mint aki csak testben van köztünk, közben teljesen máshol jár. - magyarázta meg Loraine.
– Semmi gond, csak túl sok a tanulnivaló és kicsit fáradt vagyok! - mosolygott barátaira félszegen.
– Ennyire soha sem szoktál rágörcsölni a sulira. Történt valami, amit nem akarsz megosztani velünk? - faggatózott tovább a lány.
– Én azt hiszem, hogy köze van egy bizonyos személyhez… - szólt közbe Mark.
– Csak nem szerelmi bánatod van? - kapott a témán Sarah.
– Mi?! Erről szó sincs... csak zavar, hogy az utóbbi hetekben nagyon került, pedig tudja, hogy közös feladatunk van, amivel nem haladtunk szinte semmit sem! - sóhajtott June.
– Szerintem túlreagálod a dolgot, mint általában mindig. Egyre több az edzés, tudod, mindjárt itt a verseny időszak. És azzal a feladattal is készen lesztek időben. - nyugtatgatta a másik.
– Remélem, igazad van! - tűnődött el June.

Dilen undorodva nézett a mobilja kijelzőjére, amin Cole neve villogott. Dühösen vette fel a telefont.
– Nem kell minden percben hívnod, még mindig jól vagyok! - hadarta és letette. Nem várta meg, amíg a másik válaszol neki.
Úgy érezte, hogy felrobban az idegességtől. Eddig soha semmi sem hozta ki a sodrából, mint Cole aggodalmaskodása. Mérgesen rácsapott a szekrényére, amitől az összes többi is beleremegett. Az ereje napról napra csak nőtt. Oldalra fordult és látta, hogy pár ijedt szempár őt figyeli.
– Mit bámultok? - vakkantotta oda nekik, amitől a közelében állók mind elszeleltek.
Minden erejét összeszedve csapott még egyet a szekrényre, amitől az, az ökle helyén behorpadt.
– Nocsak, csak nem dühös valaki? Egyest kapott a kisfiú? - szólalt meg egy ismerős hang mögötte.
Dilen ökölbe szorított kézzel megfordult és farkasszemet nézett a nála egy fejjel magasabb sráccal.
– Jason, mit akarsz? - kérdezte, miközben érezte, hogy haragja egyre jobban fokozódik a másik láttán.
– Emlékeztetni, hogy jobb lesz, ha meghúzod magad!  Sőt a legjobb az lenne, ha kiszállnál a csapatból! - mosolygott rá a csábos mosolyával, amitől az iskola majdnem minden lánya képes elolvadni.
– Mert különben? - nézett rá kihívóan.
– Különben megismered az igazi oldalam, ami hidd el, nem fog tetszeni! Fogd fel, kisfiam, hogy te még mindig az a senki vagy, aki eddig! Ezen nem változtat az a tény, hogy csapattag vagy. Az edzőt megtévesztheted, de engem nem. Tudom, hogy csalsz valahogy és előbb utóbb rá fogok jönni, hogy hogyan! – veregette meg a vállát, mintha olyan jó barátok lennének, aztán továbbment a többiekkel együtt.
Dilen magában fortyogott. Nagyon erős vágyat érzett, hogy neki menjen az iskola szívtiprójának nevezett bunkónak. Előpakolta a cuccait a szekrényéből és amint becsukta az ajtaját, megpillantotta a folyosó végén őt bámuló June-t. Egy futó pillantást vetett a lányra, majd szándékosan a másik irányba indult el.
June a távolodó fiút figyelte. Nem értette, hogy miért változott ilyen ellenségessé. „Mindenképpen beszélnem kell vele!” -  gondolta magában és elszántan elindult órára.
Dilen órák után az iskola előtt meglátta a lányt. Érezte, hogy rá vár. „Addig kellene eltűnnöm, amíg még nem vett észre.” - tűnődött magában. Szerette volna elkerülni ezt a találkozást, de a barátja tett róla, hogy ez ne sikerüljön. Megcsörrent a telefonja. June arra kapta a fejét. A fiúnak már nem volt esélye elmenekülni. „Cole, hogy menj a fenébe!” - morgott.
Belenyúlt a zsebébe és automatikusan megnyomta a foglaltat jelző gombot. June határozott léptekkel indult el felé.
– El ne menj, beszédem van veled! - kiáltotta oda, mielőtt a másik kereket oldhatott volna.
– Öt perced van, sietek! - tette zsebre a másik kezét is.
– Miért kerülsz minden alkalommal? - szegezte neki a kérdést, amikor odaért hozzá.
– Nem kerüllek! - rázta a fejét.
– Akkor mégis mit csinálsz?
– Túl sok a dolgom és nem érek mindenre rá! Tudod, edzés, a család, a szüli... - hirtelen elhallgatott, mert félt, hogy túl sokat mond.
– Szülinapod van? – lepődött meg a lány.
– Nem, még nincs… de már itt lohol a nyomomban, mint egy rossz átok!
– Nem kellene így beszélned róla. A szülinapok jók, sok ajándék, jó buli, finom sütik, barátok. – mosolygott rá.
– Már akinek... tudod ez nem lesz egy hatalmas buli. Inkább kínszenvedés… – fintorodott el.
– Biztos jól fogod érezni magad. Tudod mit? Szervezek neked egy bulit, imádom az ilyen dolgokat. Elhívom a barátaidat is. – lelkesült fel June. – Vannak egyáltalán barátaid?
– Eszedbe ne jusson bulit szervezni… nincsenek barátaim, nincs is szükségem rájuk. – tiltakozott a fiú.
– Az hogy lehet? Nem baj, megoldom így is. Mikor is lesz pontosan? Csak hogy tudjam, melyik hétvégére kell rendezni. – magyarázott tovább.
– Mit nem értesz abból, hogy ne csináld? Ne akarj felbosszantani! - idegeskedett Dilen.
– Soha sem láttam egy embert sem, aki ennyire ódzkodott egy kis bulitól.
– Na jó, én nem hallgatom ezt tovább és az öt perced is már régen lejárt! Szia! – fordított neki hátat a fiú és elment.
– Váááárj, nem is erről akartam beszélni veled! Ne menj el! - kiabálta utána, de eredménytelenül.
June zavartan állt a suli előtt és nem tudta, hogy mitévő legyen. Érezte a diákok tekintetét magán, ezért elindult hazafelé.
Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy a könyvtárnál rázódott csak vissza. Azon csodálkozott, hogy nem ment neki senkinek sem, és nem okozott semmilyen balesetet az idáig vezető úton.
– Jó napot! - köszönt mosolyogva a könyvtáros hölgynek, amikor elhaladt az asztala mellett.
Már messziről kiszúrta, hogy a jól megszokott helye üres, ezért megszaporázta lépteit, hogy még véletlenül se tudja senki sem elfoglalni. Ez az asztal az egyik sarokban volt és két oldalról hatalmas ablakok engedtek rálátást az utcákra. June szerette ezt az asztalt, mert innen mindenkit megfigyelhetett.
Ahogy a polcok között keresgélt a megfelelő könyv után kutatva, egy érdekes darab akadt a kezébe. Egy régi, kopott és nagyon poros könyv. Lopva körülpillantott, mint aki valami rossz dologra készül. Óvatosan kiemelte a könyvet, mintha valami nagyon értékes kincs lenne. Amilyen gyorsan csak tudott odamasírozott az asztalához. Ahogy letette, felszállt róla a por. Nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon forgatta senki sem az utóbbi időben. A borítóján az állt: „Lychae”. June nem értette a szó jelentését, de nagyon érdekesnek találta. Kinyitotta és belelapozott.
A lapok már sárgák voltak és foszlásnak indultak. Vigyázva lapozgatott, nehogy valami kárt tegyen ebben az ereklyében. A tartalomjegyzéket megnézve nagyon érdekesnek találta a könyvet. Leginkább az egyik fejezet érdekelte, ami a Holdtölte veszélyes hatásai címet kapta. Odalapozott és vadul olvasni kezdte. Olykor-olykor felpillantott, hogy valaki nem látja-e, hogy mit csinál.
Annyira belemerült az olvasásba, hogy azt sem vette észre, hogy már nem a nap világítja meg az utcákat, hanem a csillagok, a Hold és az utcalámpák.
– Kisasszony, lassan zár a könyvtár! Majd visszajön holnap és folytatja az olvasást! - állt meg előtte a nő.
– Már ennyi az idő? - emelte fel a fejét a lány. - Mondja csak, ezt kikölcsönözhetem?
A könyvtáros nő becsukta a könyvet és feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Megtapogatta a darabot, majd nagyot sóhajtott.
– Attól tartok, hogy ezt nem. Olyan régi, hogy már nem adhatjuk ki, de itt olvashatja bármikor. Nem éppen egy népszerű könyv. - magyarázta és magához vette, hogy visszavigye a helyére.
– Ezt sajnálattal hallom, de biztos lehet benne, hogy mostantól gyakran lesz használva. Én biztosan olvasni fogom! - mosolygott June és felállt a székről. - Akkor viszontlátásra!
– Viszontlátásra! - mosolygott a nő és eltűnt a sorok között.
June az épület előtt várt és próbálta eldönteni, hogy taxival, vagy gyalog menjen haza. A túloldalon ment egy fiú, aki nagyon különösen nézett ki. Kabátot viselt, a kapucni a fejébe húzva, hogy az arca sem látszott rendesen, a kezeit pedig zsebre tette. Úgy ment, mint akinek valami titkos ügyet kell elintéznie.
– De hiszen ez Dilen! Kíváncsi vagyok, hogy hova megy. - motyogta June.
Elindult a fiú után. Nem mestere a követésnek, de látott már egy két filmet, amiből ellesett pár trükköt.
Megvárta, amíg Dilen bekanyarodik az egyik sarkon, és ő csak akkor ment át a másik oldalra. Nem is igazán sétált, hanem futott, hogy ne maradjon le. Nagyon gyorsan haladt. June alig tudott lépést tartani vele.
Elment egy olyan disco mellett, ahol több volt a kint dohányzó és részeg fiatal, mint a bent bulizó. Szaporábbra vette ő is a lépéseit, nehogy valaki megszólítsa. Dilen újra befordult egy sarkon. A lány megállt a végénél és belesett. Sokkal sötétebb volt bent, mint amilyen az utcán. A félelme és a kíváncsisága hadakozott egymással, végül mégis a kíváncsiság nyert. Vett egy nagy levegőt és belevetette magát a sötétségbe. Az utcát csak a két végén elhelyezett villanyoszlop világította meg. A lábai remegtek, minden lépésénél azért imádkozott, hogy nehogy rálépjen valamire, vagy rosszabb esetben valakire. Ahogy a kijárat felé közeledett, a szeme megszokta a sötétséget, ezért már képes volt arra, hogy kivegye a formákat.
Valami zaj ütötte meg a fülét, ezért szaporábbra vette a lépteit. Az utolsó métert már futva tette meg. A sikátorból kiérve a tér már sokkal világosabb lett. Ő is megkönnyebbült tőle. Dilen-t már nem látta sehol sem. Nem gondolkozott sokáig, hogy merre menjen, mert egyetlen út vezetett innen tovább. Abból az utcából kiérve egy három főből álló részeg és kötekedni szerető fiatal férfibe botlott. A félelemtől a szíve vadul kezdett kalapálni. Nagy ívben kerülte ki őket, még csak véletlenül se nézett feléjük. Nem csak June vette őket észre, hanem a fiúk is őt. Kettő elé sietett, egy pedig mögötte maradt. Innen csak kétfelé mehetett, de mind a két utat elállták.
– Szép jó estét a kisasszonynak! Nagyon bátor lehetsz, ha egyedül mászkálsz ilyenkor az utcán! - szólította meg az egyik.
June annyira meg volt rémülve, hogy azt sem tudta, hogy mit mondjon. „Gondolkozz June, találj ki valami hihetőt!” - annyira gondolkozott, hogy belefájdult a feje.
– Ne ijeszd meg ezt a kislányt, látod, hogy mennyire fél tőlünk! - nevetett egy másik is.
– Nem vagyok egyedül, a barátommal találkozom. - vágta rá.
– Akkor majd a barátod várni fog rád! – kacsintott a harmadik és elindult a lány felé.
June szíve már a torkában dobogott. Hátrálni kezdett egészen addig, amíg a háta a falnak nem ütközött. Lehunyta a szemét és remélte, hogy mire kinyitja, minden eltűnik, mert ez csak egy rossz álom. Nem tűntek el, a fiúk se és ez a szörnyű utca sem.
Már nem csak az egyik állt ott mellette, hanem mind a három. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított egér. „June, hogy lehettél ilyen hülye, jó nagy bajba keverted magad!” – szidta magát, közben pedig reménykedett benne, hogy sikerül megmenekülnie.
Az egyik férfi közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja. A lány reflexszerűen megmarkolta a táskáját és fejbe vágta vele. A támadó hátratántorodott és kiáltott egy hatalmasat, mind a fájdalomtól, mind az idegességtől.
A másik kettő nekiiramodott. Az egyik könnyűszerrel elvette a táskát. June nem hagyta magát, csapkodott, rúgott, ahogy tudott. Nem gondolkozott, hogy mit csinál, csak benne volt az ösztön, hogy megvédje magát. A harmadik könnyedén elkapta a kezét és kicsavarta. Ő felnyögött fájdalmában.
– Most nem menekülsz, te kis bestia! - ment felé az első férfi, aki már összeszedte magát. - Hol van ilyenkor a kis barátod? - gúnyolódott és vele együtt a másik kettő is nevetett.
– Itt! - válaszolta neki valaki az egyik épület tetejéről.
Mindenki felfelé fordította a fejét, hogy megkeressék a hang forrását. A kevés fény miatt nem láttak mást, csak egy árnyat, aki őket bámulja. Az idegen leugrott az épület tetejéről és két lábon ért földet. A kis csoport felé lépkedett, és egyre inkább kibontakozott az alakja a sötétségből. Ugyanaz a kabát és kapucni volt rajta, amit az előbb June látott. „Dilen!”-  sóhajtozott és lassan a félelme magabiztossággá váltott át.
– Ki a fene vagy te? - szegezte neki a kérdését az egyik támadó.
– Az, akivel meggyűlik a bajotok, ha nem takarodtok el innen azonnal! - válaszolta neki teljesen nyugodtan.
– Szóval te vagy a kislány barátja? Legalább végig nézheted, hogy mit művelünk a kis barátnőddel! - lépett közelebb hozzá az első alak.
– Nem ajánlom, hogy hozzá érjetek! – figyelmeztette.
– Na, lássuk, mire vagy képes! - elővette kését a zsebéből és hadonászni kezdett vele
Dilen olyan gyorsan mozgott, hogy a részeg alakok alig láttak belőle valamit. Egy huppanást hallottak és látták, hogy a fal tövében fekszik a korábbi társuk. A fiú elindult June és a másik kettő felé.
– Engedjétek el, és nem esik bántódásotok! - győzködte őket.
Ők nem hallgattak rá és a második indult neki, hogy megküzdjön vele. Ő még annyira se volt erős, mint az előző, ezért Dilen sokkal hamarabb leterítette, mint a társát. A sötétben nem lehetett látni, hogy mi történik. June összeszűkült szemekkel nézte az eseményeket, de semmit sem tudott kivenni belőle. A fiú a harmadik alak felé fordult. A fény megvillant az arcán, és June felfedezett rajta egy különös mosolyt, ami nem kedvességet mutatott, hanem inkább a harc élvezetét. Soha sem látta még ezt az arcát és megrémült tőle.
– Te jössz! - mondta Dilen az utolsó férfinek.
Ő nem akart a bajtársai sorsára jutni. Elengedte a lányt, és a sikátor irányában elszelelt. Dilen figyelte, ahogy eltűnik a sötétben, majd elindult a másik irányba, meg se nézve, hogy a lány milyen állapotban van. June magához tért a korábbi sokk után és követte. Annyira lihegett a sietségtől, hogy nem volt ereje beszélni. Amikor kiértek az utcára, csak akkor tudott megszólalni.
– Hova rohansz ennyire? - szinte suttogott, mert nem kapott rendesen levegőt.
– Miért követtél? - kérdezte válasz helyett a másik.
– Kíváncsi voltam, hogy hova mész. Annyira rejtélyes vagy az utóbbi időben! – válaszolta. – Felém fordulnál, ha hozzád beszélek?
– Semmi keresnivalód nincs itt! Tisztában vagy vele, mi lett volna, hogyha nem mentelek meg? - mondta, de érződött a beszédében, hogy neheztel a lányra.
– Sajnálom, de nem tudtam ma beszélni veled! Kérlek, nézz rám! - megragadta a kezét és maga felé fordította.
Dilen arca nagyon különös volt. Úgy nézett ki, mint aki fáradt, szomorú és nagyon dühös is. Egy autó ment el mellettük és annak a fényszórója vetődött az arcára, kiemelve vele smaragdzöld szemeit. Úgy tűnt, mintha világítanának.
– A szemed! - szaladt ki a lány száján. - Olyan, mint az öltözőben volt. Világít!
 – Csak a reflektor miatt. Nem lényeges. Most pedig menj haza!
– Egyedül? Azt felejtsd el! Ezek után egy lépést sem merek tenni egyedül! - tiltakozott June.
Dilen kilépett az út szélére és leintett egy éppen arra járó taxit. Behajolt az ablakon és beszélt pár szót a sofőrrel. A lány le se vette róla a tekintetét. Nagyon tetszett neki ez az újfajta Dilen.
– Gyere már, a taxis nem vár rád órákig! - odaszólt neki.
– Megyek! - odament.
A fiú kinyitotta neki az ajtót, és miután beszállt, becsukta.
– Akkor… szia! - köszönt és elment.
– Dilen várj, visszajönnél egy percre? - June letekerte az ablakot és utána szólt.
– Igen? – visszafordult és az ablakra támaszkodott.
– Csak azt akarom mondani, hogy… - nem tudta folytatni.
– Semmiség! - mosolyodott el a fiú.
– Hadd mondjam végig… tényleg köszönöm, hogy megmentettél, nem tudom, hogy mi lett volna, hogyha nem vagy ott! - hajolt közel és adott egy puszit az arcára.
– Már mondtam, hogy semmiség! Legalább megtanultad, hogy nem tanácsos engem követni! – kacsintott.
Felegyenesedett és megveregette a taxi tetejét, jelezve, hogy elindulhat. June kinézett az ablakon és addig vissza sem húzta a fejét, amíg el nem tűnt a fiú körvonala is a sötétben.
Végül feltekerte az ablakot és hátradőlt az ülésen. Mosolyogva magához ölelte a táskáját. Soha nem érezte ennyire jól magát, mint most. Lehunyta a szemét és várta, hogy a taxis hazaérjen vele. 


11 megjegyzés:

  1. Drága TJ!
    Egyszerűen imádtam ezt a fejezetet (na, nem mintha a többit nem:)). Olyan aranyos volt Dilen:) Már alig várom a következőt:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, nagyon örülök neki, hogy tetszett. :)
      Igyekszem a következőt is hozni. :)

      Törlés
  2. Szia!
    "Kiemelve vele smaragdzöld szemeit" Haha. :)
    Nagyon jó fejezet volt, el sem tudod hinni, mennyire beleéltem magam a helyzetekbe! Dilen annyira aranyos volt, ahogy megmentette June-t, még akkor is, ha követte. Mondom én, hogy össze fognak jönni!
    Mintha az előző fejezetben azt írtad volna, hogy Dilen szerelmes June-ba...:) Remélem így van.
    Várom a következőt! :)
    Denny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Tetszik, hogy ilyen Dilen szeme mi? :D De majd nem fog tetszeni később, bár kitudja :D
      Köszönöm szépen, örülök neki, hogy tetszett és bele tudtad magad élni :) Nem mondta még ki Dilen, hogy szerelmes, csak Cole célozgatott rá. :D
      Sietek a következővel. :)

      Törlés
    2. Tetszik hát, nagyon is. :) Miért nem fog később tetszeni? Azért mert...? :D
      Nem célozgatok semmire. :3
      Ez az Cole, célozgass csak! Átlátunk mi Dilenen, mint röntgengép a páciensen! :)
      Siess, siess, siess :)

      Törlés
  3. Egyáltalán nem uncsi, miért gondolod ezt? :) Pont, hogy izgalmas rész lett, bár az igaz, vártam, hogy June majd jól Dilen nyakába ugrik, vagy legalább sír egy sort, és jön a romantikus vigasztalás. :D Na de majd erre is sor kerül, ha eljön az ideje. Dilen amúgy is ki van bukva, egyelőre én se kívánnék semmi pluszt a nyakamba. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mert én mindig rossznak látom a fejezeteimet tudod jól. :D Hát June nem mert Dilen nyakába ugrani azok után, hogy jól otthagyta :D Hát igen szerencsétlen gyereknek minden baja van így is. :D

      Törlés
  4. Szia Tita <3
    Egyszerűen fantasztikus volt az új rész :D
    Cole láthatóan tényleg nagyon aggódik Dilen miatt, aki ezt nem értékeli túlzottan, ami igazán érthető. Kíváncsi vagyok, hogy miért is ilyen fontos a születésnapja és mitől lesz egyre erősebb. Jason továbbra sem szimpatikus, főleg, hogy újra megfenyegette Dilent. A könyv, amit Juna találta a könyvtárban igazán érdekes és úgy vélem, hogy sok mindent meg fog magyarázni. Legalábbis bízom benne :) Nagyon örültem, hogy Dilen megmentette June-t és egyiküknek sem lett semmi baja, sőt még közelebb kerültek egymáshoz bizonyos értelemben.
    Siess a frissel, mert már most alig várom :D
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett. :)
      Igen Cole a komolyabb aggódósabb kettőjük közül. Igen a könyvnek még szerepe lesz a további részekben, és elvileg a következőben lesz már Dilen születésnapja is (ha jól emlékszem). :)
      Igyekszem hozni hamar a következőt. :)

      Törlés
  5. szuper
    Megismerhettük Dilen gondoskodó oldalát én mindig romantikusnak találtam az ilyeneket és kiváncsi vagyok mi van a könyvben

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett. :)

      Törlés